Antal Dániel blogja

A sors különös fintora, hogy egy több mint két héttel ezelőtt felvett, az energiaárakról is szóló interjút a hétvégén jelentetett meg a NAPI, amikor már a kelleténél is több víz lefolyt a Dunán és túl voltunk a görögsalátán is. A hatósági árak (ideiglenes?) visszahozatalával ugyanis igencsak kérdés lett, hogy hosszú távon mi garantálhatja az alacsony energiaárakat.

Én úgy gondolom, hogy a Rogán Antal által a törvényhozásnak benyújtott javaslat időt teremthet arra, hogy a kormányzat valami hosszú távon is használható intézményi javaslattal álljon elő, és elejét vegye az elmúlt években ténylegesen elszabadult közműárak eszkalációjának. Ugyanakkor, ahogy azt az MTV és a TV2-nek adott kommentárban is elmondtam, Magyarország nem Oroszország, nincsen korlátlan mennyiségű bányakincsünk (és azt se aknázzuk ki megfelelően), nincsenek állami olajvállalataink és más energiatermelő egységeink, ezért a hosszú távon alaocsny árhoz szükség lesz a külföldi partnerekkel, a magánbefektetőkkel, az állami vállalatokkal és a fogyasztókkal is tárgyalóképes intézmény(ek) létrehozatalára. Ehhez szükség van egy vagy több közműhatóságra, egy új ártörvényre, és a hitelezők bizalmának visszaszerzésére is.

Nem tartanám böcs dolognak ismét a görögsalátához hasonló ijesztő szavak használatát, mire emlékezetet a törvényjavaslat - inkább azt remélem, hogy mielőtt ez végigmegy a hazai erőművekbe, vezetékekbe, energiatakarékossági eszközökbe befektetni szándékozó cégek és bankjaik igazgatósági ülésein, látszon az új irány legalább annyira, mint ahogy a forint mini-váslág után utat mutatott a 29 pont.

Azt mindenesetre megnyugtatónak tartom, hogy Rogán Antal a ma reggeli interjújában megváltoztathatónak, és többszempontúnak képzeli el az áregyeztetési mechanizmust a jövőben.

Pár hónapja sokan gondolták úgy, hogy Szlovákiában nem is érdemes kiállni a versenyre, mert minden lefutott ügy: Ficó és a rasszista barátai maradnak, a magyarok meg ha ugrálnak, kiesnek a parlamentből. Csehországban mindenki az évtizedes politikai patthelyzet agonizálását várta mindenki. Ma mindkét visegrádi országnak van határozottan európai integráció- és piacbarát pártja, a magyaroknak van politikai képviselete, és az előzetes esélylatolgatások ellenére mindkét országnak normális a kormánytöbbsége.

Bár Szlovákiában volt számunkra nagyobb a tét, és a magyar politikai is itt involválódott inkább, érdemes a cseh választásoknál kezdeni. Csehország politikai rendszere legalább olyan diszfunkcionális volt mint a miénk. A választók frusztrációjukban kiejtettek pár rendszerváltó politikust és pártot, és hozzánk hasonlóan beszavaztak két új erőt a parlamentbe. A kontraszt a magyar politikával igen éles. A TOP 09 harmadik helyezett lett, sőt, Prágában nyert az MDF platformjához hasonló helyzetből. Schwarzenberg herceg azonban nem Bokros Lajos, nem kán-kánozott és az új formáció nem cipelt akkora ballasztot, mint az MDF. Mindez 16,7 százalékra jó is volt. A Közügyek pártja (VV) sok tekintetben hasonlóan establishment-ellenes mint az LMP és a Jobbik, de a politikai korrupció elleni küzdelmet, az átláthatóságot nem fűszerezik a világgazdaság, a katonai szövetségesi rendszer megkérdősjelezésével, illetve nem rasszisták és gyűlölködők. A 10,9% százalékukkal kormányon bizonyíthatják konstruktivitásukat a TOP09-cel és a polgári demokratákkal.

Szlovákiában a helyzet rosszabbul nézett ki, mint Csehországban. A szlovák politikai rendszer nem volt annyira romokban, mint a cseh vagy a magyar (vagy a lengyel három éve), de a destruktív, szélsőséges és irracionális erők fölénye leküzdhetetlennek tűnt. Sokan ismételgették azt a mantrát, hogy csak az a kérdés, Fico megszabadul-e rasszista-nacionalista partnereitől, és egyedül kormányoz tovább, vagy velük. A Magyar Koalíció Pártja beleásta magát az etnikai szembenállásba, és ismét nem tett semmit azért, hogy akár regionális párttá váljon Dél-Szlovákiában, akár kapcsolatot keressen a szlovák többséggel. Ennek ellenére egy széttagolt, de keményen versengő ellenzék megverte Ficóékat és az MKP-t is. A szlovák gazdasági fellendülés (majdnem "csoda") köztiszteletnek örvendő pénzügyminiszterek, Richard Sullík, ismét az MDF-hez hasonló platformon, de egy Bokros Lajosnál komolyabb hitellel rendelkező frontemberrel hónapok alatt hozta össze a Szabadság és Szolidaritás 12,4 százalékát. Miközben a jobbközép hozta a formáját, Bugár Béla Híd-Most pártjának nagyvonalú kéznyújtását a a Ficóék által gerjesztett (és az MKP által erősített) etnikai szembenállásban igen sok szlovák fogadta el. Bebizonyosodott, hogy kevesebb mint egy év alatt be lehet vinni a parlamentbe egy olyan új pártot, ami a magyar politikai képviseletet szlovákokkal együtt újítja meg.

Csehország és Szlovákia példája azt bizonyítja, hogy egy európai demokráciában nem szükséges jelentős befektetés, örökölt pártvagyon és állami támogatás az ellenzéki politizálás megújításához. Az LMP-hez és a Jobbikhoz hasonlóan a TOP 09, a Közügyek, a Szabadság és Szolidartiás vagy a Híd-Most egyszerűen kihasználta azt, hogy az internet időszakában nem irodahálózat, vásárolt médiafelület ahhoz, hogy a hazájuk sorsával kapcsolatban megszólítsák a választókat. A cseh és a szlovák ellenzék példája azt is mutatja, hogy nem kell rendszerellenesnek lenni ahhoz, hogy eszmei alapon képviselethez lehessen jutni egy demokráciában. A gazdasági racionalitás, az egykor csak az európai városok lakóit megillető szabadságjogok pedig versenyképes eszmék ha hiteles emberek képviselik őket.

Le vagyunk maradva: Lengyelországban már az előző választásokon kialakult az a konszolidált úgy politikai rendszer, ami egyes - általam is osztott - nézetek szerint 500 éve a legjobb lengyel kormányt produkálja. Csehország és Szlovákia képes volt megújítani a saját politikai rendszerét hónapok alatt. Ehhez képest nálunk a választások csak félmegoldást hoztak: a mi új pártjainknak nem kell kormányzati felelősséget vállalniuk, de egyelőre az ellenzékiségre se látszanak teljes érettnek. Mégsem érdemes feladni - a többi visegrádi ország bebizonyította, hogy a demokratikus versenybe soha nem késő beszállni, és az esélyeknél fontosabbak az eszmék és az eltökéltség.

Magyarországi vasútvonalak, vasúti vonalszakaszok felújítására, átépítésére, rehabilitációjára kiírt közbeszerzési eljárások kapcsán kötött előzetes megállapodások miatt 7,178 milliárd forintos bírságot kapott négy magyar cég a Gazdasági Versenyhivataltól. Az adófizetők pénzén fenntartott vasút fejlesztési pénzeit abban az időben szerezték meg így a vállalkozók, amikor egy másik ügy szerint a MÁV mindent megtett azért, hogy a magánvasutak ne tudják kiszolgálni a magyar ipart. Vasúti piacfelügyelet hiányában a vasútnál eltűnő pénzeknek egyedül a GVH megy utána, jó pár év késéssel.

Egy olyan monopóliumot mint a vasút elvileg egy, a kormánytól és a vasúttól független piacfelügyeleti szerv kellene ellenőrizzen és szabályozzon preventív jelleggel, és a versenyhatóságnak az utólagos, a piaci szereplők közötti összejátszásokat kellene megbüntetnie. Mivel azonban a Magyar Vasúti Hivatalt (melyet én vezettem) megszüntették, csak az utólagos ellenőrzés maradt, ami persze nem terjedhet ki mindenre, és csak a pénz egy kis részét követheti nyomon. De az most megvan: tudjuk, hogy mennyit buktunk a vasútépítésen és fenntartáson.

Érdemes az érintettek körét és az elkövetési módot összevetni az autópálya-kartell ügyével.

Ma az is kiderült, hogy a vasutasok nagyban lopták az üzemanyagot - de ezúttal a trianoni határtól pár kilométerre északra.

A hétvégén számtalan módon fejezték ki pánikba esett elemzők, hogy szerintük - megalakulása után alig egy héttel - megbukott az új kormány gazdaságpolitikája. A pohár félig üres volt: az új kormány valóban alábecsülte Magyarország üzleti partnereinek türelmét, és se hiteles gazdaságpolitikai vezetőkkel, se megbízható programmal nem rendelkezett egy hónappal a választások után. A kedd délután mégis félig teli poharat hozott: Orbán Viktor ma a parlamentben huszonkilenc pontban olyan tényleges gazdaságpolitikát mutatott be, amelyet a piacok az első pillanatban igen kedvezően fogadtak.

Nem egyszerű huszonkilenc, gyors egymásutánban felsorolt intézkedést értékelni - főleg, hogy ezek e sorok írásakor még nem ismerhetők meg egységes, írott, közpolitikai program részeként -, de úgy gondolom, hogy a magyar gazdaság minden lényeges problémáját érintik. A múlt hét kétségkívül túl sok izgalmat hozott a magánvagyonunk, megtakarításaink, megélhetésünk biztonsága szempontjából. Részben magunknak köszönhetjük, és részben mi magunk személyesen tudunk rajta változtatni. Vita erről a komment.hu oldalán.

A Nyugat-Magyarországi Egyetem egyik oktatója azzal forradalmasítaná az európai pénzpolitikát, hogy megteremtené az 1988-ban egyszer már eltemetett egyszintű bankrendszert. Pete tanár úr az ELTE-ről pedig bemutatja, hogy ez a föld laposságának híresztelésével mérhető butaság. Érdemes figyelni a vitára, mert a napokban még sok heterodox ötlet fog felbukkani a magyar gazdaság megmentése céljából.

A jegybank szerint kisebb lesz a hiány, mint az új Fidesz-kormány szerint, tudhattuk meg a mai sajtóból, amiből mindjárt volt, aki azt a következtetést vonta le, hogy a Fidesz trükközni próbál. De vajon mi köze a jegybank stábjának a fiskális politikához: a Költségvetési Tanácsnak akart alátenni, a kormánynak vagy a saját elnökének? 

"A jegybank legfőbb tanulmányának számító, negyedévente frissített Inflációs Jelentés azt tartalmazza, hogy kormányzati intézkedések nélkül, tehát az alapfolyamatok alapján és beavatkozás nélkül 4,3-4,5 százalékos deficit jöhet össze idén", tudjuk meg az index címoldaláról. "Ha a mostani folyamatokba nem nyúlna bele a kabinet, akkor jövőre 3,9 százalékos hiányszám adódna, és 2012-re kerülnénk a bűvös 3 százalékos, az euróbevezetés szempontjából fontos szint alá". 

De vajon miért számolgatja mindezt a jegybank, ha erre van egy tőle független intézmény, amely pont ezt számolgatja? Nem lett volna helyesebb annak a számításait átvenni? Vajon a jegybanki függetlenség egy vagy kétirányú utca?

Nem akarok költői kérdéseket feltenni, megvan a véleményem: szerintem szakmai tévedésről és szerepzavarról van szó, nem pedig politikai kalandorságról. Úgy vélem, hogy mire Varga Mihály végez a gazdasági tényfeltárással, ki fog derülni, hogy a jegybank jócskán alábecsülte azt a hiányt, amelyről egyébként egyáltalán nem kellett volna nyilatkoznia, hiszen ott van arra a Költségvetési Tanács.Úgy gondolom, hogy csak a magyar költségvetésre mindig farkasként leselkedő MÁV-BKV duó képes 2-3 százalékot bármikor rontani a költségvetési egyenlegen néhány tucat kifizetetlen metrókocsival, pár kilométer alagúttal, a kis tigriseket megszégyenítő átlagbérnöveléssel. És akkor még nem beszéltünk a begyűrűző gázárakról, amelyek minden állami vállalatot és közintézményt sújthatnak a legelemibb óvintézkedések nélkül. Kiderülhet, hogy az atomerőmű nem önmagát építi meg.

A monetáris politika és a fiskális politika egymástól való függetlensége egy jól működő modern nemzetgazdaság egyik intézményi fundamentuma. Nagyon nehéz lesz megvédeni, ha a jegybank azt a látszatot kelti, hogy a jegybanki függetlenség csak egyirányba működik, vagyis, hogy a fiskális politika irányítói ne szóljanak bele a munkájába, de ő mégis beleszólhasson amabba.

Persze, a Költségvetési Tanács egy új intézmény, talán az MNB sajtósai sem ismerik, a gázár hatását vagy a tömegközlekedési vállalatok vállatkormányzásának sajátosságait meg egy monetáris politikai elemzőnek nem kell ismernie. De azért célszerű volna, ha valaki odafigyelne a stábra, és nem eszkalálnák azt a konfliktust, ami csak forintválsághoz, még magasabb kamatokhoz és a közgazdasági kultúránk széteséséhez vezethet.

"Érdekesen" indult a Margít-híd felújítása, hiszen a városházi nagykoalíció egy olyan ajánlattevővel kötött szerződést, aki az eredetileg tervezett összegnél tizenötmilliárddal kért többet (vagyis száz százalékkall). Az index folyamatosan nyomon követi a kifizetéseket és ma arról számolt be, hogy a fővállalkozó tovább 740 milliót követel, valamint négy hónap haladékot. Engem az érdekelne, hogy mennyibe kerül a négy hónap haladék.

A közlekedési infrastrukturális beruházások értékelésénél a beruházás költségei között szoktuk értékelni a beruházás által meghosszabbodott, illetve megtakarított utazási időt. Ezzel a módszertannal a fővárosiak a négyes metró megtérülése kapcsán ismerkedhettek meg, ahol a mai napig el lehet azon vitatkozni, hogy utasonként 6,4 perc hány forintot is ér?

Nem kell ahhoz közlekedési szakértőnek lenni, hogy tudjuk, a Margít-híd lezárása minden nap hatalmas közvetlen és közvetett költségeket ró a fővárosiakra, illetve a fővárosban tartozkodó vidékiekre és külföldiekre. Az index legújabb cikkéből megtudjuk, hogy a hidat elkerülő járatok a BKV-nak négy hónapra 132 millió forintba kerülnek, azt azonban sehol nem találtam meg, hogy ez hány perc kiesést jelent az utazóknak. A négyes metrónál "bevált" gyakorlat szerint a kiesett órák számát kellene a budapesti átlagbérrel felszorozni. Azután érdemes volna azon elgondolkodni, hogy ezt az összeget ki és milyen úton érvényesíthetné azzal szemben, aki a késedelem okozója. (Ebben a főváros és a kivitelező természetesen egymásra mutogatnak).

A múlt héten nagy örömmel vette át a média a KSH Magyarország 2009 kiadványának azt az állítását, hogy hazánk gazdaságának energiaintenzitása tavaly -1,5 százalékkal csökkent. Vajon mit jelent ez a bruttó nemzeti össztermék -6,3 százalékos zuhanása mellett?

Az egyébként igen érdekes KSH kiadvány szerint Az ország energiafelhasználása 2005 után hullámzóan alakult, kismértékű csökkenés és növekedés követte egymást. Az évenkénti ingadozásokat eseti – jelentős részben meteorológiai – tényezők magyarázzák. 2009-ben 1040 petajolue (PJ) energiát használtak fel a nemzetgazdaságban,86,3 PJ-lal, 7,7%-kal kevesebbet, mint egy évvel korábban. A nagymértékű csökkenést a gazdasági (mindenekelőtt az ipari, építőipari) teljesítmény jelentős visszaesése eredményezte. A gazdaság relatív energiaigényessége 2009-ben – a GDP 6,3%-os csökkenése mellett – 1,5%-kal tovább mérséklődött. (A folyamat 2005 kivételével 1997 óta megfigyelhető.) Mennyiben kedvező és kedvezőtlen ez a jelenség?

Egyrészt nyilvánvaló, hogy az építőipar különlegesen ciklikus teljesítménye egyszerűen egy gazdasági sajátosság, ami az egész ország energiagazdálkodása szempontjából egy nem különösebben lényeges kérdés. Ha újra nő majd az építőipar, akkor növelni fogja az energiafelhasználását. 

Másrészt az jó jel volna, ha egységnyi GDP előállításához valamivel kevesebb energiát használnánk. Ennek sok forrása lehet(ne): az egyes ágazatok csökkentik az energiafogyasztásukat, vagy növelik az előállított értéket egységnyi energiafelhasználás melett, vagy a nem produktív szektorok csökkentik a fogyasztásukat.

Úgy gondolom, hogy a tavaly számokban minden tényező egy kicsit megjelenik. A kifeszített helyzetben lévő háztartások elkezdtek takarékoskodni az energiával, és ha ezt a képességüket a jobb időkben is fenntartják, akkor az életük minősége közeledni fog Nyugat-Európához. Sok vállalat felismerte, hogy az energiahatékonyság növelése a recesszióban egy fontos költségoldali versenyképesség-javítási lehetőség, bár az is látható, hogy ezen a téren a jó vállalatoknál már nagyon nagy lehetőségek nincsenek. És az is elképzelhető, hogy Magyarország válság utáni gazdasági szerkezete némileg más lesz mint előtte, amihez talán kevesebb energia kell. Hogy ezek a folyamatok pontosan hogyan zajlanak és mennyire tartósak, az nem olvasható ki a KSH egyébként nem erről szóló tájékoztatójából.

Összességében a -1,5%-os javulást nem tartom drámainak, egy ekkora gazdasági és társadalmi kiigazodás idején talán nagyobb is lehetett volna, bár az is igaz, hogy a tavalyi év meteorológiai hatása viszont nem volt kedvező. A tanulságok levonása szerintem csak a válság után aktuális, de addig is érdemes volna ezeket a folyamatokat mélyebben elemezni, hiszen aki igazán megérti őket, igen jelentős versenyelőnyre vagy életszínvonal-növekményre tehet szert.

Módszertanilag egyébként nem értek egyet azzal, hogy vásárlóerő-paritáson igazították ki a fenti ábrát. Az energiahordozókat és a villamosenergia egy részét is importáljuk, az ára független a hazai árszinttől. Az ipari termelésünk jelentős része, illetve a közlekedési szolgáltatások jelentős része szintén exportra megy, vagyis szintén független a hazai vásárlóerőtől.

A megújuló energia szakváráson a mai napon zajlik a Hidrogén- és Tüzelőanyagcella Nemzeti Platform konferenciája. Néhány ígéretes magyar kutatási irány és fejlesztés mutatkozott be, és újabb ötleteket gyűjtünk a Hidrogén- és Tüzelőanyag Cella nemzeti Stratégiai Kutatási Tervéhez. A cél, hogy olyan kutatásokat gyűjtsünk össze, amelyekbe állami támogatás vagy kockázati tőke annak reményében csatornázható be, hogy a 3-4 év múlva várható tömeges piacralépéskor magyar gyártók, vagy legalább magyar beszállítók legyenek - például a villanyautók gyártásában. A fenti linken elolvasható és még egy hétig kommentálható, bővíthető az anyag.

A saját diáim itt nézhetők meg (de nincsen rajtuk szöveg, írni majd később fogok). Akit érdekel a megújuló energia, nagyon ajánlom, hogy jöjjön el ma vagy holnap a Hungexpora, a szakmai programok is érdekesek, de bámulatos dolgokat lehet megnézni, kézbevenni, kipróbálni.

A portfolio.hu kiváló, ábrával illusztrált cikke szerint Magyarország a maga útját jára a a gazdasági világválsággal együtt járó költségvetési válságkezelésben (Magyarország egyedül maradt az Unióban). A pontos részletek nélkül egy hosszabb és alaposabb elemzés alapján ezt a képet árnyalni lehet.

A portfolio.hu ábrája azt mutatja meg, hogy miként igazították ki a költségvetésüket az EU tagjai 2007-2009. között. Az ábra majdnem helyesen mutatja be, hogy Magyarország különleges politikát folytatot, bár azt nem veszi figyelembe, hogy az egyes országok eltérő pillanatban kerültek be és ki a válságból.

Ezzel szemben az EU összes hivatalos gazdaságpolitikai célszámát és indikátorát vizsgálva (ide értve a négy maastricthi célszámot és a tizenhárom fő lisszaboni indikátort) tíz év adatait elemezve igyekeztük Magyarországot elhelyezni különféle csoportosulásokban egy, a Visegrad Review számára készült elemzésben. Bennünket az érdekelt, hogy Magyarország természetesen tagja-e a visegrádi csoportnak, illetve a visegrádi csoport gazdasági és gazdaságpolitikai koherenciája nő vagy csökken?

A jóval részletesebb elemzésünk részben megerősítette a portfolio.hu elemzését abban a tekintetben, hogy az alapvető fiskális és monetáris politika szempontjából Magyarország eltávolodott a visegrádi országoktól (amelyek egyébként sem alkottak ilyen szempontból egységet) és 2008-ra Görögországgal alkottunk egy csoport. Magyarország hamarabb került az IMF-EU mentőövbe, és kisebb deficittel, ezért valószínűleg ma már egyedül sodródunk a görögök nélkül. Egy gazdaság és a gazdaságpolitika nem csak a kormányzat politikájából és költéséből áll. A tágabb és hosszú távú lisszaboni indikátorokat is figyelembe véve Magyarország egy relatíve stabil visegrádi országcsoporthoz tartozik, illetve attól dél felé sodródik, és nagyon hasonlít Horvátországhoz, Szlovákiához, Lengyelországhoz és Litvániához. Vagyis még teljesen nem úsztunk el, de az biztos, hogy az eddigi kormányzati lépések nem a saját régiónk felé vittek bennünket.

Úgy gondolom, hogy a hasonló politikai és társadalmi folyamatok miatt meglehetősen hasonlóan viselkedtünk, mint a görögök, de szerencsére az adósságállományunk még nem tart ott, mint az övék. A gazdaságunk szerkezete és a gazdaságpolitikánk viszont egyelőre még a Közép-Kelet-Európához és a Nyugat-Balkánhoz, nem a Dél-Balkánhoz áll közelebb.

Befektetői szemmel különösen tanulságos megnézni azt, hogy melyik európai ország mennyi külföldi befektetést képes értelmesen fogadni, de általános gazdasági helyzetképnek sem rossz, mivel a külföldi befektetők sokkal kevésbé politikai célok szerint hozzák-viszik a pénzüket, mint mondjuk a nemzetközi szervezetek, ideértve az EU-t is. A legutolsó nemzetközileg jól összehasonlítható adat a 2008-ban kezdődő válság éve. Magyarország az ezt megelőző évtizedben igen jól szerepelt. A nagy kérdés, hogy a tizes években sikerül-e tartanunk ezt a pozíciónkat, esetleg még tovább erősíteni rajta?

Az adatok, ha csak egy pillanatot szentelünk nekik, részben félrevezetőek, hiszen a pénzügyi szektorba történő befektetések (pélául Luxemburgban) olyan tőkét kötnek le, ami végső soron máshova vándorol, és máshol teremt munkahelyet és adóbázist. A magyarországra érkező külföldi tőke viszont elsősorban a termelő- és szolgáltató szektort érinti, vagyis azonnal munkahelyet hoz létre. Egy lépést hátralépve azt is leszögezhetjük, hogy pénzügyi szektor ide-oda, a külföldi tőkebefektetések és a GDP növekedése között nagyon egyértelmű pozitív kapcsolat van, és Luxemburg nem véletlenül az EU leggazdagabb tagja.

Az International Centre for Democratic Transition  Energy Security 2011 – Challenges of the Hungarian EU Presidency című konferenciájának felkért előadója voltam május 7-én. Mivel a nemzetközi tapasztalataim a vasúti ügyekre korlátozódnak, elsősorban közgazdászéknt (és pályaelhagyó aktuáriusként) beszéltem az energiabiztonságról.

A nyitóbeszédek és az első panel számomra rengeteg újdonságot hordozott (12 oldalt jegyezteltem). Noha nem beszélhetek a lengyelek nevében, nekem úgy tűnik, hogy Magyarországnak igencsak fel kell kötnie a gatyáját, ha bármit is el akar érni jövőre az energia-területen: a felmerülő témák egy része olyan, ahol a magyar állam képviselője gyakran még szakértői, nemhogy miniszteri szinten nem képviseltették magukat. Számomra érdekes volt, hogy micsoda egyetértés volt a külpolitikai szakértők között abban, hogy az energiabiztonság és a biztonságpolitika kérdését el kell egymástól választani.

Az én előadásom egy autó biztosításának analógiájával a kockázatmenedzsment és a kockázatok árazásának, illetve fedezésének eszközeiről szólt, bemutatva, hogy a kockázatkezelés eszközei a nemzeti energiaellátás szempontjából is értelmezhetők.

Noha a prezi önmagában nem sokat jelent, elmondhatom, hogy sokkal nagyobb volt az egyetértés abban a tekintetben, hogy az energiabiztonság túlhangsúlyozása elviselhetetlen költségekkel jár mint gondoltam volna. Talán mindenki egyetértett abban, hogy az energiabiztonság ellátásbiztonsági része túl nagy hangsúlyt kapott az elmúlt évben, és ennek a versenyképességre gyakorolt hatása túlzottan nagy, ezért ideje értelmes párbeszédet kezdeni az ellátásbiztonság megfizethető szintjéről - nem költhetjük minden pénzünket tartalék erőművi kapacitásokra és tárolókban álló tüzelőanyag-készletekre.

Ettől függetlenül nekem az a véleményem, hogy az energiabiztonság másik vetületére, a túlzottan ingadozó vagy magas árakra is vannak megfelelő kockázatfedezési eszközök, amelyekkel az európai tagállamoknak, így Magyarországnak is élnie kellene - ezt sem nagyon vitatta senki.