Egy hete követem a Wikileaks botrányát, és számomra az egész ügy mélypontját kezdetektől az jelentette, hogy úgynevezett „minőségi” médiatermékek milyen lelkesen publikáltak lopott, privát és egyben titkos anyagokat is. Azon persze nem lepődtem meg, hogy sokan ezt elfogadhatónak, sőt, helyesnek tartják, azon viszont igen, hogy milyen kevés szerkesztőségben és kiadóban merült fel, hogy a lopott jelentések utánközlése olyan etikátlan, helytelen és egyben jogsértő tevékenység, ami önmagában is árt a sajtószabadság és a demokrácia ügyének, és persze aligha fog egyetlen demokratikus kormányzatot is arra sarkalni, hogy bővítse a legálisan utánközölhető dokumentumok körét.
A saját véleményem szinte mellékes ebben az ügyben. Nem szeretnék konspirációs elméleteket szőni, hogy a Wikileaks vajon a Kínai Kommunista Párt, az al-Kaida, vagy más a nyugati országok szövetségének megbontásában érdekelt szervezet ügynökeiből, vagy csak szimplán felelőtlenül hülye anarchistákból áll. Abban sem szeretnék a szárnyait bontogató magyar médiahatóságnak se ötleteket adni, hogy a magyar utánközlőkkel szemben milyen jogszabályokat vessen be, hiszen ezzel a károk már aligha mérsékelhetők. Egyszerűen csak szeretném két fontos cikkre felhívni a figyelmet.
Az első cikk, amit már nagyon vártam a héten, a Foreign Policy első összeállíátása a Wikileaks már ismert áldozatairól. Venezuelai ellenzéki újságíró, algériai másként gondolkodó képviselő, pakisztáni források. Olyan emberek, akiket demokratikus nézteikért üldöznek, és akik súlyos üldöztetéseknek lesznek kitéve amiatt, hogy egy demokratikus hatalom diplomatáival szabadon beszélgettek. A hatás nyilvánvaló: az elnyomó rendszerekben élő demokratáknak még nehezebb lesz a demokratikus világgal kapcsolatot tartaniuk, és nagyon sokan súlyos megpróbáltatásokat fognak átélni. A Foreign Policy cikk egyik erénye, hogy egy konkrét példán keresztül bizonyítja a Wikileaks hazugságait, illetve elkezdi a Wikileaks páratlan anarchista merényletében közreműködő öt nagy nyugati „minőségi” újság felelősségét feszegetni. A Wikileaks állítása szerint ők azért adtak át a lopott, állam- és magántitkoat tartalmazó dokumentumokat a „minőségi sajtónak”, mert ott alapos forráskezeléssel és felelősen fogják őket kezelni, például nem fognak olyan algériai jelentéseket közölni, amelyekből az elnyomó algériai rezsim megtalálhat bújkáló ellenzékieket. Nos, a Le Monde szekesztőiben nem csak „alaposan” szelektálták az algériai sztorikat, hanem volt bennünk annyi történelmi érzékenység és becsület, hogy az algériai szálakat egyáltalán nem publikálták (még). Azt azonban mégis tudjuk, és az algériai diktatúra titkosrendőrei is, hogy mit mondtak egyesek Algériában a diplomatáknak, ugyanis valójában a Wikileaks minden lopott anyagot egyben letölthetővé tett. A „minőségi” sajtónak átadott előnézet csak a beetetés volt, hogy a teljes, hosszabb, vágatlan fájl minél kelendőbb legyen. A „gondos forráskezelés” viszont az FP jóvoltából ebben az esetben dokumentált hazugásg.
A másik cikk a Spiked oldalán olvasható, és sokkal jobban a mélyére ás a dolog sajtóetikai és sajtójogi részének. Vajon hogyan lehet az, hogy a NYT vagy a Guardian, a baloldali „minőségi” média zászlóshajói, akik rendszeresen panaszkodnak arra, hogy a bulvármédia mondjuk becsapós telefonhívások rögzítésével lopja el hírességek magántitkait, tömegesen közli más hírességeknek az amerikai külügyi postázóból ellopott magántiktai? A Guardian természetesen azzal védekezik, hogy „felkészült” szerkesztői „gondosan” kiválogatják azokat az anyagokat, amelyek „közérdekűek”. Brendan O ‘Neil amellett érvel,hogy ezek a minőséginek mondott lapok valójában pontosan ugyanazt csinálják mint a bulvárlapok, csak más közönségnek próbálják eladni a termékeiket. Attól nem lesz „közérdekű” egy lopott jelentés, hogy a köz érdeklődése kíséri.
Sajnos sok naiv ember azt gondolja, hogy a WIkileaks a cenzúra elleni lép fel és a sajtószabadság bajnoka, pedig pont fordítva, hiszen olyan anyagokat közöl, amelyek nem tartoznak a sajtószabadság körébe, viszont sok országban a cenzúra erősödését fogják elérni. Sehol sem fogja előmozdítani a sajtószabadság ügyét, viszont sok helyen csökkenteni fogja azt. Az igazi kár pedig az erőszak növekvő mértéke lesz. A Wikileaks hosszú időre megnehezíti majd rengeteg amerikai diplomata munkáját, ami nem kevesebb, hanem több erőszakhoz fog vezetni a világban. A diplomácia ugyanis általában a háborús konfliktus praktikus alternatívája, és ez különösen igaz egy olyan katonai nagyhatalom esetében, mint az Amerikai Egyesült Államok.
A Wikileaks pártolóinak azt javaslom, hogy képzeljék el azt, hogy vajon egyet tudnának-e érteni azzal, ha a Wikileaks közzétenné a megkérdezésük nélkül a mailboxuk és a bankszámlakivonatuk tartalmát. Remélem, hogy a Wikileakset sikerül elpusztítani, mielőtt végrehajták következő tervüket, egy bank teljes belső levelezésének a nyilvánosságra hozatalát, és a kérdésem megmarad pusztán gondolatébresztő analógiának.
