Pár hónapja sokan gondolták úgy, hogy Szlovákiában nem is érdemes kiállni a versenyre, mert minden lefutott ügy: Ficó és a rasszista barátai maradnak, a magyarok meg ha ugrálnak, kiesnek a parlamentből. Csehországban mindenki az évtizedes politikai patthelyzet agonizálását várta mindenki. Ma mindkét visegrádi országnak van határozottan európai integráció- és piacbarát pártja, a magyaroknak van politikai képviselete, és az előzetes esélylatolgatások ellenére mindkét országnak normális a kormánytöbbsége.
Bár Szlovákiában volt számunkra nagyobb a tét, és a magyar politikai is itt involválódott inkább, érdemes a cseh választásoknál kezdeni. Csehország politikai rendszere legalább olyan diszfunkcionális volt mint a miénk. A választók frusztrációjukban kiejtettek pár rendszerváltó politikust és pártot, és hozzánk hasonlóan beszavaztak két új erőt a parlamentbe. A kontraszt a magyar politikával igen éles. A TOP 09 harmadik helyezett lett, sőt, Prágában nyert az MDF platformjához hasonló helyzetből. Schwarzenberg herceg azonban nem Bokros Lajos, nem kán-kánozott és az új formáció nem cipelt akkora ballasztot, mint az MDF. Mindez 16,7 százalékra jó is volt. A Közügyek pártja (VV) sok tekintetben hasonlóan establishment-ellenes mint az LMP és a Jobbik, de a politikai korrupció elleni küzdelmet, az átláthatóságot nem fűszerezik a világgazdaság, a katonai szövetségesi rendszer megkérdősjelezésével, illetve nem rasszisták és gyűlölködők. A 10,9% százalékukkal kormányon bizonyíthatják konstruktivitásukat a TOP09-cel és a polgári demokratákkal.
Szlovákiában a helyzet rosszabbul nézett ki, mint Csehországban. A szlovák politikai rendszer nem volt annyira romokban, mint a cseh vagy a magyar (vagy a lengyel három éve), de a destruktív, szélsőséges és irracionális erők fölénye leküzdhetetlennek tűnt. Sokan ismételgették azt a mantrát, hogy csak az a kérdés, Fico megszabadul-e rasszista-nacionalista partnereitől, és egyedül kormányoz tovább, vagy velük. A Magyar Koalíció Pártja beleásta magát az etnikai szembenállásba, és ismét nem tett semmit azért, hogy akár regionális párttá váljon Dél-Szlovákiában, akár kapcsolatot keressen a szlovák többséggel. Ennek ellenére egy széttagolt, de keményen versengő ellenzék megverte Ficóékat és az MKP-t is. A szlovák gazdasági fellendülés (majdnem "csoda") köztiszteletnek örvendő pénzügyminiszterek, Richard Sullík, ismét az MDF-hez hasonló platformon, de egy Bokros Lajosnál komolyabb hitellel rendelkező frontemberrel hónapok alatt hozta össze a Szabadság és Szolidaritás 12,4 százalékát. Miközben a jobbközép hozta a formáját, Bugár Béla Híd-Most pártjának nagyvonalú kéznyújtását a a Ficóék által gerjesztett (és az MKP által erősített) etnikai szembenállásban igen sok szlovák fogadta el. Bebizonyosodott, hogy kevesebb mint egy év alatt be lehet vinni a parlamentbe egy olyan új pártot, ami a magyar politikai képviseletet szlovákokkal együtt újítja meg.
Csehország és Szlovákia példája azt bizonyítja, hogy egy európai demokráciában nem szükséges jelentős befektetés, örökölt pártvagyon és állami támogatás az ellenzéki politizálás megújításához. Az LMP-hez és a Jobbikhoz hasonlóan a TOP 09, a Közügyek, a Szabadság és Szolidartiás vagy a Híd-Most egyszerűen kihasználta azt, hogy az internet időszakában nem irodahálózat, vásárolt médiafelület ahhoz, hogy a hazájuk sorsával kapcsolatban megszólítsák a választókat. A cseh és a szlovák ellenzék példája azt is mutatja, hogy nem kell rendszerellenesnek lenni ahhoz, hogy eszmei alapon képviselethez lehessen jutni egy demokráciában. A gazdasági racionalitás, az egykor csak az európai városok lakóit megillető szabadságjogok pedig versenyképes eszmék ha hiteles emberek képviselik őket.
Le vagyunk maradva: Lengyelországban már az előző választásokon kialakult az a konszolidált úgy politikai rendszer, ami egyes - általam is osztott - nézetek szerint 500 éve a legjobb lengyel kormányt produkálja. Csehország és Szlovákia képes volt megújítani a saját politikai rendszerét hónapok alatt. Ehhez képest nálunk a választások csak félmegoldást hoztak: a mi új pártjainknak nem kell kormányzati felelősséget vállalniuk, de egyelőre az ellenzékiségre se látszanak teljes érettnek. Mégsem érdemes feladni - a többi visegrádi ország bebizonyította, hogy a demokratikus versenybe soha nem késő beszállni, és az esélyeknél fontosabbak az eszmék és az eltökéltség.
