Antal Dániel blogja

Az alábbi képen A Facebook penetrációjának arányát mutatja a mai Európában, némi adalékul a Facebook vs iWiW és a Facebook vs blogok posztokhoz.

Hálózatokkal foglalkozó közgazdászok számára igen érdekes két közösségi hálózati szolgáltató, a hazai iWiW és a Facebook versenye. Például nyilvánvaló, hogy itt kiválóan megfigyelhető a hálózati externália távközlésből, energetikából és vasúti közlekedésből ismert jelensége.

Korábban már írtam, hogy szerintem a Facebook dinamikája megállíthatatlan, azóta két szórakoztató mellékszálra figyeltem fel.

Az első az volt, hogy Orbán Vitkor évértékelő beszédében hívta fel a figyelmet Facebook oldalára. Bár jelenleg 14593 követője van csak, ez mégsem egy iWiW oldal, és biztosan jót tesz a Facebook hazai promóciójának. A másik az Index által is emlegetett kampány, amelynek célja, hogy valamelyik ország elsőként nyerjen el 1 millió rajongót a Facebookon. Úgy gondolom, hogy ezek a kampányok alkalmasak arra, hogy tovább gyorsítsák a Facebook regisztrációk tempóját Magyarországon, illetve azt, hogy a Facebookról, és ne az iWiW-ről beszéljünk.

A hálózatok ereje részben azon múlik, hogy hány csomópontot érhetünk el vele (ezért nem érdemes a falvakban se a telefont, se a vasutat kikapcsolni), részben pedig azon, hogy mennyi fajta szolgáltatást lehet rajta eladni - gondoljunk csak a kereskedelmi hálózatokra, vagy a Windows platformon működő személyi számítógépek rendszerére. A Facebook hazai elterjedése empirikusan kiválóan megfigyelhető gazdasági és társadalmi jelenség, amelyből nagyon sokat tanulhatunk.

 Frissítés: Európa Facebook-penetrációs térképe.

A SafeAccount könyvelő és adótanácsadó iroda igen különös PR akcióba kezdett Jászberényi Sándorral, a már korábban méltatott lepkevadaszat blog haditudósítójával, aki ezúttal a sármelléki reptér bűzös sarát kavarta fel.

Az értelmezésemben a safeaccount.hu a fehérgazdaság azon szereplőinek kínál egységcsomagot, akik szeretnének tiszta versenyben győzni a feketegazdaság szereplői felett.

[...bemutatjuk és összefoglaljuk cégeink tevékenységét, amelyek együttműködve egy teljes körű jogi és pénzügyi szolgáltatást képesek nyújtani üzleti partnereink számára a cégalapítástól a könyvelésen és a jogi problémák megoldásán át egészen a közbeszerzéseken való részvételig, vagy éppen a potenciális partnerekkel való együttműködési lehetőségek megvizsgálásáig és ellenőrzéséig. [...] Vannak hírek, amelyek megjelennek ugyan a nyilvánosságban, de véleményünk szerint nem kapnak megfelelő hangsúlyt, noha sok ember bőrére mennek; más hírek pedig épp arra szolgálnak, hogy a lényegük kihámozhatatlanná váljon. Szeretnénk bemutatni azokat az információkat, illetve gondolatokat, amelyek segítenek eligazodni a körülöttünk lévő világ történéseinek értelmezésében. Ez két, nagyon is különböző szándék, egyetlen dolog köti össze őket: ugyanazok az emberek állnak mögötte. Egyetlen honlap sem létezhet valamiféle forrás, finanszírozás nélkül. A mi honlapunkat azon cégek csoportja szponzorálja, amelyek a szolgáltatásaikat is hirdetik. Ezek a cégek biztosítják a forrást ahhoz, hogy a honlap közösségi tartalmai létrejöhessenek és működhessenek. A honlap közösségi felületein megjelenő írások és hírmagyarázatok az oldal finanszírozóinak gondolkodásmódját és véleményét tükrözik. A világ történései hatással vannak életünkre, gazdaságunkra. Útvesztő lehet ez mindannyiunk számára, útvesztő, melyben Ariadné fonalaként vezetnek bennünket azok az ötletek, melyeket gondolkodó  elmék  közvetítenek felénk. Gyakorlati tapasztalataink, és professzionális törekvéseink segítenek áthidalni  azokat a réseket, szakadékokat, melyek  a rideg és egyre kiszámíthatatlanabb  világ s a mai kor embere között keletkeznek.

Tulajdonképpen az általam vezetett tanácsadó iroda sem tesz mást, igaz, némileg más eszközökkel: miközben a tanácsadóiparban általános a korrupció és az adókerülés, tisztán harcolunk, és ismertségemet a fehérgazdaságot megölő korrupció elleni nyilvános fellépésekre igyekszem fordítani. Azt hiszem, ugyanabban bízom, mint a SafeAccount tulajdonosai: egyszer a fehérek összefognak, és ésszel győzik le a fekete oldalt.

 Frissítés: Közben Jászberényi Sándortól is kaptam leveleket, és a SafeAccountról is hallottam ezt-azt. Nem volt ez ennyire tudatos akció, meglátjuk, mennyire válik ez a két ügy előnyére.

Akit érdekel az MTV vitaműsor témája, a MÁV, itt találja meg azokat az anyagokat, amelyeket akkor készítettem, amikor még hivatásszerűen csak a vasutakkal foglalkoztam.

• Interjú: Mészáros Bálint és Bojtár B. Endre: "Vagyonvesztése meghaladja a kétbillió forintot Magyar Narancs, 2008. január 17.
• Interjú: Jámbor Gyula: Európai sereghajtó a MÁV Magyar Nemzet, 2008. október 11.
• Esszé: Antal Dániel: Kiesik a zsebünkből a pénztárcánk, Népszabadság, 2008. július 14.
• Tudományos: A mellékvonalak lehetőségei az új európai szabályozási környezetben, Közlekedéstudományi Szemle 2004. november

És itt tekinthető meg a már beharangozott műsor a MÁV-ról.

Emlékeztetőül pedig:Kiesik a zsebünkből a pénztárcánk és néhány összefüggő szám és eredmény.

A Facebook oldalon Zsolt nagyon jogosan kritizálta a Roubini bejegyzést, miszerint a versenyképesség és a fiskális egyensúlly szükségessége között túl éles határvonalat húztam. Ez teljesen igaz, Roubini szerint sem lehet rendezett makropénzügyek nélkül kilábalni a gazdasági válságból. A distinkcióval arra akartam rámutatni, hogy az elmúlt húsz év vész-makroökonómusai által uralt magyar gazdaságpolitikai diskurzusban mintha a makromutatók mögül az ökonómiai tűnt volna el - az, hogy a makromutatókat sokk millió vállalat, háztartás és állami szervek ezreinek döntései alakítják ki. Olyanok az ilyen beszélgetések, mintha a doktorok a vizitnél csak a lázlapról beszélgetnének, nem pedig a betegről.

Helyes észrevétel, hogy Magyarországon sincsenek kisebbségben azok, akik a "versenyképesség" és a "strukturális reformok" támogatói, viszont meggyőződésem, hogy a legtöbb művelt véleményformálónak fogalma sincs, hogy ezek a szavak mit jelentenek, így tettekben akár simán ellenezhetik is.

A nemzeti versenyképesség szerintem azt jelenti, hogy egy ország hazai (domestic) vállalatai - tulajdonosokuk nemzetiségétől függetlenül - mekkora jövedelemtöbbletet képesek a világpiacról, vagyis külföldről szerezni. A magyar Audi gyár, bár külföldi tulajdonban van, nagymértékben hozzájárul nemzeti versenyképességünkhöz, mert sokkal több exportbevételt hoz az országnak, mint amennyit kifizet külföldre. Ebből aztán jut hazai beruházásra, tisztes bérekre, adóra, hazai kutatásra. Ezzel szemben a veszteséges MÁV csoport, vagy a nyereséges Magyar Villamosművek inkább csökkenti a nemzeti versenyképességet, mivel az előbbi pokoli drágán apasztja a nemzeti vagyont, noha hazai, sőt, állami kézben van, a másik pedig a hazai vállalatok versenyképességét rontja a magas áraival, miközben ehhez képest nagyon kevés jövedelmet termel.

A "strukturális reformok" fogalmába van, aki a költségvetés szerkezetének reformját érti bele, noha nem ezt jelenti a szó, gyakran az állam által szervezett, és költségvetésből előállított közoktatásét vagy más közjavakét, ám Roubini nem erről beszél az idézett cikkében. A strukturális reformok azt jelentik, hogy az MVM költségbázisát a verseny leviszi az európai szintre, azt, hogy a MÁV-nál jobb, olcsóbb vasúti szolgáltatók segítenek a tömegközlekedés mint költségtényező árának csökkentésében, azt, hogy az Audi-nak egyre több hazai cég lehet beszállítója, mert rugalmasan tud foglalkoztatni embereket, úgy adózik, hogy tud termékkomponenseket fejleszteni, azt, hogy a tartósan minimális jövedelmet termelő magyar tulajdonú magán- és állami vállalatokat nem támogatjuk, hanem eladjuk kompetens tulajdonosoknak, akik más, gyakran regionális vagy globális egységekbe szervezik őket.

Az, hogy a gazdasági növekedés a monopóliumok lebontásával, privatizációval, illetve a magyar tulajdonú vállalatok átláthatóbbé és felvárásolhatóvá válásával bontakoztatható ki, még véleményem szerint kisebbségi vélemény, de reméljük, hogy hamarosan többségi lesz.

Koszos és elhanyagolt vagonok, lassú vonatok, drága jegyek, megszüntetett vonalak. Ezek az első gondolatok, ha szóba kerül a MÁV. Lehet-e másképp?

Lehet-e hivatkozási alap a XIX. század vége, amikor a magyar vasút híresen keresztül-kasul szelte az akkori országot, és jószerivel majd minden településre el lehetett jutni vonattal? Mondjuk: tiszta és korszerű kocsik, pontosan betartott menetrend, gyors és biztonságos célbaérkezés, megfizethető, és mindenki által megfizetendő viteldíjjal. Lehet-e ez a cél? Fenntartható lenne-e így a Magyar Államvasutak?

Bárhogyan is, de reform vár a MÁV-ra. Nehéz, hosszadalmas és rengeteg érdeket sértő átalakítás, amit az Európai Unió is sürget.

Kassza a MÁV helyzetéről és jövőjéről.

Az adás vendégei: Dr. Tömpe István -  Infrastruktúra-fejlesztési igazgató, MÁV Zrt, 
Antali Károly -  a közösségi közlekedésért felelős kormánybiztos, Felsmann Balázs - volt közlekedési szakállamtitkár, Borsik János - a Mozdonyvezetők Szakszervezetének ügyvezető alelnök, Antal Dániel - a megszüntetett Magyar Vasúti Hivatal volt elnöke.

Adás: Március 4. 20 óra, m1

Nouriel Roubini azzal lett a világ egyik legbefolyásosabb közgazdásza, hogy meglehetősen pontos képet festett a 2008-2009-es világgazdasági válságról - előre. Roubini ma az Egyesült Államok pénzügyminiszterének a főtanácsadója, a Stern School professzora és a világ 410. legtöbbet idézett közgazdász tudósa. A Portugáliára, Spanyolországra, Olaszországra, Írországra és Görögországra vonatkozó javaslatai Magyarországra is jól alkalmazhatók, hiszen a magyar gazdaság az eurózóna alulteljesítő államaihoz hasonló tüneteket produkál.

Roubini javaslatai a magyar közgazdászok kisebbségéhez hasonlóan a fiskális egyensúly helyett a versenyképességet helyezik középpontba. (Jómagam is ezzel a megközelítéssel értek egyet mióta gazdaságpolitikával foglalkozom, így elfogult vagyok).

"Így tehát a versenyképesség helyreállítása, nem csak a fiskális kiigazítás a fenntartható fejlődési pályára való visszatérés szükségszerű feltétele. Egy évtizednyi defláció is megtenné ezt a hatást, de ez stagnáló gazdasággal járna együtt, amelyről Argentína évtized eleji példája bebizonyította, hogy politikailag nem járható út. Ehhez a leértékelésen és az eurózóna elhagyásán át vezetne az út. A ó megoldás a strukturális reformok olyan gyorsítása, ami egyszerre növeli a termelékenységet és tartja féken a magán- és közszféra béreit, de politikailag ez sem könnyen kivitelezhető. [...] A gyengébb euró nem csökkentené a strukturális reformok szükségszerűségét; éppen ellenkezőleg, ennek a fő haszonélvezői az olyan országok volnának mint Németország, amelyek a relatív munkaerőköltséget csökkentő fájdalmas reformok árán állították helyre a versenyképességüket".

Mit jelentene ez Magyarországon? Az állami vállalatoknál dolgozók bérének a csökkentését, a közművek árszabályozásának megszigorítását és a reménytelen vállalatok privatizációját (a Malév államosítása helyett).

Roubini írása (via Social Economy) és egy csomó versenyképességi poszt korábbról és a görög párhuzamok.

Update: Itt egy korrekció és további magyarázat.

A kibővített visegrádi csúcstalálkozó, amelyen Ausztria és a balkáni országok is részt vettek (Albánia és Görögország kivételével) egy nagyívűnek látszó nyilatkozattal ért véget, és néhány érdekes folyamatra hívta fel a figyelmet.

A deklarációban egyelőre nem látok egetrengető újdonságot: miközben a délkelet- és közép-európai országok szóban hitet tesznek az EU Nabucco gázvezeték-terve mellett, azért egy lábjegyzetben hozzáteszik, hogy majdnem mindannyian érdekeltek Oroszország Déli Áramlatában. Ausztria külön lábjegyzetet fűz az atomenergiával kapcsolatos közép-európai fellángolással szemben.

A deklaráció tényét egyelőre fontosabbnak tartom a tartalmánál. A deklarációban deklarált célok ugyanis nagyrészt már korábban is deklarálva voltak... újdonságereje talán csak annak van a legtöbb esetben, hogy mondjuk a világgazdasági válság után is mindenki nagyjából úgy gondolja az együttműködést, ahogy eddig. A deklaráció ténye viszont erődemonstráció: a négy visegrádi ország, Romániával, Bulgáriával és Ausztriával együtt szavazva az EU bármelyik nagy országánál jelentősebb politikai erőt képes felmutatni. A deklaráció sajnos egyelőre nem a közös politikaalkotás, hanem az EU költségvetés energiainfrastrukturális részének megszerzését tűzi ki ezen közös cselekvés céljának, de úgy gondolom, hogy Sarkozy elnököt ez is elgondolkodtatja majd.

Nemrég elemeztem a V4 gazdaságok egymáshoz viszonyított helyzetét (az EU strukturális és maastrichti indikátorainak terében), és alapvetően meglehetősen homogénnek tartottam a V4-et, vagyis egy olyan csoportnak, amelynek az érdekei igen könnyen egybeeshetnek gazdasásgi téren. Bár a V4 országok az elmúlt években látványosan eltérő gazdaságpolitikát folytattak, ettől még gazdasági szerkezetük nem vált nagyon különbözővé. Horvátország és a Nyugat-Balkán nagyon szépen belesimulna egy "visegrádi térségbe", akárcsak a három balti EU tagállam - csahogy a volt Jugoszlávia és esetleg Románia gazdasági ereje és növekedési potenciálja sokkal nagyobb a balti országokénál. A V4 aktivizálása és esetleges délkeleti kibővítése nagyon racionális gazdaságpolitikának tűnik, aminek ráadásul még kedvező mellékhatásai lehetnek mondjuk a határon túl élő magyarokra nézve is.

Össszességében az, hogy a V4 csoportérdekét felismerve kezd politizálni, és a volt Jugoszláviával kezd szövetkezni, gazdaságilag és politikailag is nagyon racionális. A volt jugoszláv térség valószínűleg Európa legdinamikusabb térsége lesz, ahol a V4 közelsége és politikai-történelmi kapcsolatai miatt viszonylag sokat kereshet. Véleményem szerint a gazdaságpolitika, vagy akár az energia-szabályozás összehangolása sokkal nagyobb növekedési potenciált rejtene mint az EU-büdzsé összehangolt megtámadása, de a közös fellépés mindenképpen gazdasági haszonnal kecsegetet.

A magyar gazdaság szempontjából korántsem lényegtelen, hogy kik fogják a következő Országgyűlésben a törvényeket alkotni, és a rendeletalkotási joggal felruházott Kormány és tagjai milyen gondossággal fognak eljárni. Nem csak arról van szó, hogy ezekre az emberekre fogjuk bízni a következő évi kerestünk felét (kb. ennyit fognak tőlünk és vállalkozásainktól elvenni azért, hogy "ingyen" építsenek nekünk utakat és befűtsenek a kórházakban). A most távozó Országgyűlés és Kormány jogalkotási tevékenységével is nagyban hozzájárult nehéz gazdasági helyzetünk kialakulásához és Magyarország gazdasági lemaradásához. Magyarországon ugyanis nem csak igazságtalanok a jogszabályok (és azok végrehajtása), hanem a gazdaság szempontjából óriási terhet is jelent. László Gézát idézem (a teljes cikk a Figyelő honlapján olvasható):

Magyarország 2009-ben a World Economic Forum (WEF) globális versenyképességi rangsorában is a mezőny utolsó harmadába került a jogintézményekre vonatkozó legtöbb kérdés alapján, a kormányzati politika és jogszabályalkotás átláthatóságának szempontjából pedig egyenesen a legrosszabbak közé soroltattunk. [..] A listán a 113. helyre sikerült beférnünk [...] A szabályozás költsége ráadásul Magyarországon átlagosan kétszerese az európainak. Nem véletlen, hogy amikor a vállalatokat arról kérdezték a WEF munkatársai, vajon a gazdasági szabályok betartása milyen költségeket rak a vállukra, akkor a válaszokból kirajzolódó kép a katasztrofális 130. helyre pozícionálta hazánkat. [..] Úgy tűnik, jogszabályalkotásunk jogi hátterével is komoly problémák vannak. Az Alkotmánybíróság most semmisítette meg az erről szóló törvényt, és egy évet adott a jogalkotóknak egy újra. A régi ugyanis olyan kérdéseket is szabályozott, olyan kategóriákat is használt, amelyeket nem kellett volna, viszont nem tisztázott olyan pontokat, amelyek fontosak lettek volna az új szabályok kialakításához ...

Egy kicsit másképpen a Szabadlovas Közgazdász Egyesület honlapján írtam erről még 2007-ben (Még meg sem száradt a minta). Magyarországon rossz szokások és normák rögzülnek, és a jogrendszer (már amennyiben összhangban van a társadalmi normarendszerünkkel egyáltalán!) gyakran rossz szokásokon alapul:

Az alapösszefüggés látványos: a világ minden olyan népe gazdagabb nálunk, ahol az emberek elégedettebbek magukkal és a munkájukkal, illetve többet dolgoznak, függetlenül az adórendszertől vagy az állami támogatáspolitikától. A nem intézményesült gazdasági normák olyan mintákon alapulnak, amelyeket az emberek a családban, az iskolában, az értékek szerint szerveződő közösségekben – például vallási intézményekben – sajátítanak el. Éppen ezért az ország hosszú távú versenyképességéről szóló vitát nem sajátíthatják ki a közgazdászok, és nem különíthetik el a nevelési és oktatási rendszer megújításáról szóló vitától. Ezen a téren nincsenek gyors megoldások. Sőt, még diagnózisunk sincs: nem tudjuk, hogy melyek azok a jó szokásaink, amelyek segítségével utólérhetjük Európát. De egy biztos: a versenyképesség visszanyeréséhez nem csak az előttünk nyargalókat kell meglesnünk, hanem néha tükörbe is kell néznünk.

Korábbi versenyképesség és igazságszolgáltatás témájú posztok.

A Google.ru térképen, műholdképen, YouTube videón teszi virtuálisan bejárhatóvá a Transszibéria Expressz északi (Moszkva-Vlagyivosztok vonalát). A térképre bökve azonnal láthatjuk és hallhatjuk, mit látnánk a vonatból, ha rajta ülnénk. Talán nem túlzás azt állítani, hogy valaha ez a vasútvonal teremtette meg Oroszország modern egységét és az orosz nemzeti nyilvánosságot. Egyszer talán a Googlere is úgy fogunk emlékezni mint a globális nyilvánosság forradalmasítójára. A sínek kattogása helyett hangoskönyveket is hallgathatunk vagy az orosz rádiót.

Ma mindenki arról ír, hogy a görög állam felelőtlen költekezése mekkora veszélyt jelent az eurózonára (amit túlzásnak tartok) és hogy micsoda tehetetlen kormányzata van országnak. Görög kollégámmal, Alexander Katszaitisszel egy éve hívtuk fel a figyelmet Magyarország és Görögország politikai-gazdasági rendszereinek hasonlóságaira.

Görögország 1974-ben megszabadult a jobboldali katonai juntától, majd 1981-ben belépett az Európai Közösségbe. Azóta a külvilág felé pimasz módon korrupt, lassan fejlődő ország képét mutatja. Bár a gazdasági növekedés üteme valamelyest meghaladta az unió átlagát, és a hivatalos munkanélküliség is az elviselhető 8 százalékos szintre csökkent, az eredmények nem eget rengetőek, a szakadék Nyugat-Európa és Görögország közt nem szűkült. A görög állam lusta és korrupt monopóliumait nemhogy felkészítette volna, de még meg is védte az unión belüli versenytől. A rendszert az elmúlt harminc évben az uniós források mellett az állam hitelezői finanszírozták; az európai pénzek végül a nem jövedelemtermelő athéni nyári olimpiában öltöttek testet 2004-ben. Sok a terepjáró, a tengerparti nyaraló és a Louis Vuitton-táska, kevés a működő kisvállalkozás, senki nem fektet az oktatásba, az ország stagnál. A beáramló külföldi pénz lyukas vödörbe, állami munkahelyek laza munkaóráiba, az egy számmal nagyobb, hitelre vett automobilokba ömlött. Az ország a nyolcvanas évek közepétől elképesztő méretű állami bürokráciát épített ki. Ez felszívta ugyan a munkanélküliek tömegét, de szinte lehetetlenné vagy legalábbis idegtépő kalanddá teszi egy villanyszámla befizetését vagy az internet bekötését. Az állam monopóliuma talán az oktatásban vált a legnyomasztóbbá. A nyolcvanas évek végén a fiatalkorúak körében mért munkanélküliség 20 százalék körül ragadt be, erre a kormányzatok megpróbáltak mindenkit begyömöszölni az egyébként zsúfolt és rossz minőségű állami egyetemi oktatásba.

Ismerős? Cseréljük ki gondolatban a görög monopóliumokat a BKV-ra, a MÁV-ra, a Magyar Postára vagy az MVM-re; a nyári olimpiát a kőröshegyi völgyhídjra vagy a négyes metró szellemalagútjára; gondoljunk a magyar lízingcégeknél ezrével álló lefoglalt autókra, a budapesti egyetemek ezerfős előadásaira, a vidéken sebtiben felhúzott felsőfokú oktatási intézmények alibi-szemináriumaira.

Teljes naivitás volna a megoldásra makropénzügyi vagy politikai megoldást keresni, főleg, hogy a görög vagy a magyar politikai rendszer jelenleg nem elég fejlett ahhoz, hogy önmagában belül megoldást találjon.

A tiltakozás változatos formái a görög hétköznapok részévé váltak. A politikai rendszeren belül nincsen megoldás, sőt, már azzal sem tudja magát megvigasztalni senki, ha a bajokat a csúnya "nagy pártokra" keni. Ezzel mindenki tisztában van - ám ezek a pártok millió alkuval kötődnek a polgárokhoz. A sok egyéni érdek pedig nem adja ki a közjót. A képviselők és a hivatalnokok állami állást, EU-támogatást, építési engedélyt bírnak szerezni, esetleg ki tudnak járni egy elviselhető posztot az idegőrlően hosszú sorkatonai szolgálatban. A politikai rendszer - 34 évvel a diktatúra megbuktatása után - egyéni alkuk millióira épül. A status quo megbolygatása ma már beláthatatlan következményekkel járna, ezért az állam lassan a háttérbe vonult, és hagyja a szolgáit boltolni. Mindenki úgy marad a felszínen, ahogy tud.
A világ első demokráciája büszke örököseinek pedig a demokráciából annyi maradt, hogy tüntethetnek a közintézmények, a közművek és a közhatalom ellen. Ahol viszont alacsonyak a bérek, tűrhetetlen a színvonal, és még a rendőrség is rosszul végzi a dolgát. Az állami részvétel túlsúlyossága miatt a magánszférának kevés ráhatása van a politikai rendszerre, de a választókra is. Mivel a szó eredeti értelmében nem maradt a közügyekre kihegyezett politikai rendszerük, a görögök politikai megoldást sem találnak a bajaikra.

A kiút a konstruktív részvétel a politikai életben, a pártok és politikusok következetes elszámoltatása a folytonos kormányváltás helyett, a több munka, a tulajdon felelősségének jobb gyakorlása, a privatizáció és a becsületes magatartási minták meghonosítási az munka és üzlet világában. A teljes cikk itt olvasható magyarul és angolul.

Most vettem észre, hogy a New York Times is erről ír.