Krugman blogjában - ahogy az index címlapján is olvashatjuk - Magyarországról ír, és a forint leértékelődésének elkerülhetetlenségéről, valamint a devizahitelesek szomorú sorsáról. Lehet, hogy a kormány megpróbálja majd a veszteséget szétteríteni az egész társadalmon, de az euróhiteleken így vagy úgy bukni fogunk.
Az elmúlt évtizedben számtalan embert próbáltam meg lebeszélni, hol sikerrel, hol sikertelenül a devizaadósság vállalásáról. Ha Magyarország ésszerű gazdaságpolitikát folytatott volna, ideértve a kormányzatot és a magánszektort is, és viszonylag hamar csatlakozott volna az eurózónához, mondjuk Szlovákiához és Szlovéniához hasonlóan, akkor az euróban felvett lakáshitel egy olyan fogadás lett volna, amin nyerni lehetett volna. A fogadás azonban nem jött be, és mindegy, hogy folyamatos monetáris vagy folyamatos fiskális restrikcióval futunk a pénzünk után, úgy néz ki, hogy aki az euróra tett (short, adós pozícióban), az veszített.
Hogy miért? Az elmúlt hónapokban ezt nem sikerült megfogalmaznom, és ez az, amiben egy Nobel-díjas közgazdász blogjával nem lehet versenyre kelni. Krugman Edward Hugh blogját idézve már egy éve nagyjából ugyanezt megírta Lettországgal kapcsolatban is.
Nem értékelhetünk le, mondják, mert a lett magánszektornak nagyon sok euróban felvett hitele van, és a leértékelés nagyon nehézzé tenné, hogy ezek az adósok tovább törlesszék az adósságaikat. AHogy Hugh rámutat, ennek az alternatívája — a nagymértékű bércsökkentés, lényegében egy nagyfokú hazai defláció — ugyancsak igen nehézzé teszi az adósságszolgálatot. Egy kicsit szeretnék pontosabban fogalmazni Hughnál: minden más tényezőt változatlanul hagyva a nominális leértékelődés és a defláción keresztül megvalósuló reál-leértékelődés pontosan ugyanolyan haátssal van az adósságszolgálatra (kivéve, ha az adósság egy része latban [forintban] lett felvéve, mert arra nézve a leértékelődésnek kevesebb a veszélye).
Görögország, Olaszország, a Baltikum és hazánk kapcsán egyre többen elmondják, hogy hiába vettük át az infláció és leértékelődés elleni monetáris politikai eszközbárat, ha a gazdsaágpolitikánk nem alkalmazkodott hozzá: egy gyenge intézményrendszerrel megvert országban még mindig a valutaleértékelődés teremt legkönnyebben új gazdasági egyensúlyt.
Krugman persze nem követi a magyar gazdaságpolitikát, így nem tudja, hogy a magyar kormány arra készül, hogy jelentősen csökkentse a béreket, és a megtakarításból megsegítse a valutahiteleseket. Ez nem változtat azon, hogy a valutahiteleken mindenképpen bukás lesz, csak azon, hogy sikerül-e a kárt szétteríteni azokra is, akik nem vettek fel euróban (vagy frankban! vagy jenben!) hitelt, és nem élvezték annak múló előnyeit sem.
Persze, az igazán jó gazdaságpolitika az euró bevezetése és ezze együtt az európai gazdaságpolitika ett volna, de ezt sem a háztartások (választók), sem a magyar vállalkozók, sem a politikusok nem forszírozták. Milyen jó volna, ha lenne egy jó pénzünk, euróban volna a fizetésünk, és nem volnának hatalmas deficitet felhalmozó állami és önkormányzati intézményeink, drágra állami és magán mamutvállalataink, akik folyamatosan termelik az egyre inkább finanszírozhatatlan adóssághegyet? A következő évtizedben a tét ugyanez.