Magyarország a Kádár-rendszer alatt egy olyan ország volt, ahonnan az emberek inkább elmentek. A rendszerváltás után az egyik elsőként demokratizálódó, és leggyorsabban fejlődő országként hosszú idő után először lettünk bevándorlási célország, aminek felbecsülhetetlen értéke volt: az egyre gyorsabban fogyó és öregedő lakosság olyan új, munkaképes emberekkel bővült, akik hozzájárultak a nyugdíj- és egészségügyi ellátás finanszírozásához.



Magyarország azért nem érezte a bevándorlás társadalmi feszültségeit, mert a hozzánk érkezők döntően magyar anyanyelvűek voltak. A határon túli magyar közösségeket ez alaposan meg is viselte, számunkra viszont láthatatlanná tett olyan nemzetgazdasági és demográfiai folyamatokat, amelyekkel Európa alaposan megküzdött ebben az időszakban.

A kegyelmi időszaknak azonban vége. Ahogy Horváth Réka EU-blogjában megmutatta, már 2004. körül majdnem megvalósult Nyugat-Erdély felzárkózása, tavaly pedig már inkább magasabbak voltak a jövedelmek és jobbak a munkaszerzés lehetőségei Erdélyben mint Magyarországon. 2007. volt az első olyan év, amikor Magyarország újra kivándorlási forrás lett, és a természetes fogyással együtt igen gyorsan elkezdett fogyni a lakosság is. (Persze továbbra is vannak bevándorlók, de sajnos ennél több a kivándorló). A kivándorlás egyik legfontosabb mozgatórugója, hogy a jobb munkalehetőségek és a kedvezőbb politikai körülményeknek köszönhetően a határon túli magyarok egy része elkezdett visszaköltözni szülőföldjére. Ha ez a folyamat nem áll meg, két vagy három év múlva 9-es számmal fog kezdődni Magyarország népessége.